Csenge eddig tolta a kis autóját és támaszkodva sétált, vagy a kezünket fogva lépegetett.
Ma elmentünk tornára és mondtam Móninak, hogy szerintem Csenge már tudna menni egyedül, de valamiért nem megy.
Móni mondta, hogy sokszor van az, hogy nem otthoni környezetben, hanem itt náluk indulnak el a gyerekek, mert tudják, hogy itt feladat van.
" Nézzük meg!"-mondta.
Odaállította Csengét háttal a falhoz és hívta, én meg egy kis labdát fogtam és azzal hivogattam.
Egy bizonytalan, aztán kettő gyors lépés...Csenge önállóan sétált!!!
Erre a tornán az összes anyuka+ a 2 másik kedves konduktor+ 1 nagymama tapsolni kezdett, gratuláltak, szurkoltak. Móni megölelte Csengét. Én tapsoltam és a könnyeimet törölgettem, meg próbáltam nem kiabálni örömömben, hogy ne ijesszem meg a többi babát.
Csenge szomjazta a dícséretet, annyira felpörgött attól, hogy mindenki őt éltette, hogy az egész termet végigjárta egyedül /többször esett el, felállt és ment tovább/. Rohant, kacagott. Mondtam neki-kitörő örömmel- hogy lassabban, talán ezért nem voltam meggyőző. Rohant tovább én meg csak néztem. A többiek meg engem néztek, hogy meghatódtam, mire ők is meghatódtak. Ezért Csenge rágyorsított, a kezeivel a magasban hadonászva egyensúlyozott és sikongatott, majd beleesett vagy a Móni vagy az én karomba. Ez így ment a torna végéig!
Hazaérve Tibit leültettük és mondtam, hogy készültünk Csengével valamivel. Aztán mondtam Csengének: "Menj oda Apához ! / súgva: "ahogy a tornán, tudod"/.
Kidugott nyelvvel odalépegetett.
Ezért lett ez a mai nap ilyen jelentős és ezért ez az ÉV bejegyzése.