Nagyon szerencsések vagyunk Tibivel, mert Csenge hihetetlenül kedves kislány, nyugodt és tényleg csak akkor sír, ha valami baja van, vagy bántja valami.
Nagyon büszke vagyok rá, tulajdonképpen felnézek rá, hogy micsoda kedvesség, vidámság van benne és mennyire "nem spórol " ezekkel az érzelmekkel, mindenkinek oszt belőle és mindenkor képes megadni ezeket. Korán reggel, ébredés után már mosolyog is, még a szeme is nevet. Kár, hogy ezt felnőttként én már nem tudom minden reggel megtenni, pedig kellene.
Mindenre kedvességgel tekint és megfigyel, ezt is elveszíti valahogy az ember a felnőttéválás során, pedig nem kellene.
Emellett hihetetlenül át tudja magát adni az érzelmeknek és az elégedettségnek. Elégedett, ha jóllakott, és ez a bőre minden miliméterjén látszik, a szája sarkán levő tejtől az elégedett sóhajokig. Iszonyúan elégedett , amikor telepakolja a pelenkáját és megkönnyebbül.
Miért veszíti ezt el az ember? És most nem a telerakott pelenkára gondolok-a szobatisztaság jó dolog, ugyebár... :O) , hanem az elégedettség megélésére, élvezetére. Nem kellene.
Ha feladatokat kell megoldani, -így 2 hónaposan is rengeteg ilyen van, pl. el kell tudnia aludni a megadott időben, hason fekve emelgetnie kell a fejét- megoldja, küzd, piros már a kis arca , de csinálja és csak a legvégén kezd el nyöszörögni, vagy sóhajtizni vagy kicsit sírdogálni.
Rengeteget lehet tőle tanulni. Napról napra tanít engem.
